


Álmaimat rózsaszínüvel szerettem volna írni, mert ezek szépek, kedvesek és jók, nem olyan, mint a való élet. Ha szint kéne választani jelenlegi életemhez csak egy nagyon sötét szín jöhetne szóba, mert sajnos ez a való, kiuttalanság, nyomor, félelmek és ezek nem rózsaszínüek, ezek feketék.
Álmom az lenne, hogy 52 évesen 27 évi munka és 6 év rokkantnyugdíj és üzemi baleset után ne napi fillerés gondokkal küzködjek. Álmaim között szerepel az is, hogy kiválthassam a gyógyszereimet és úgy tudjam szedni, ahogy kell ne felezve, ha egy állapotkönnyítő gyógyszert szeretne felírni az orvos, ne kelljen azt mondani, hogy köszönöm nem kérem. Ki tudjam fizetni a számlákat, ne legyen lelkiismeretfurdalásom azért, mert nem időben fizetek. Olvastam egy Lugánói tanulmány nevű írást és ezek után nagyon mélyen elgondolkodtam, V A N É R T E L M E az egész szenvedésnek? Akkor elgondolkodom és a gyermekeimre gondolok Kingámra aki ebben a hónapban lesz 25 éves és Mátémra aki szeptemberben múlt 22 éves. Imádom Őket és hiába felnőttek, nekem mindig gyermekek lesznek, mert a szülő-gyermek kapcsolat végérvényü és örök, melyet a sok szeretet tart fent. És ez így jó és szép.
src="http://pagead2.googlesyndication.com/pagead/show_ads.js">